Szuper, már-már tavaszias időnk van, helyette én mégis az igazi havas télről ábrándozok. Megannyi emlékkép villan át az agyamon azokból az évekből, amikor igazi barátságra tettem szert a téllel. (Egyébként a tavalyi első és egyben legelső írásomat is pont a jó idő ihlette, csak akkor kifejezetten egy helyről- Obertauernről- emlékeztem meg.) Nézzük csak, hogyan is alakult ki ez a szoros kapocs köztünk, ami mostanára annyira elmélyült, hogy a hideg idő beálltával annyira várom az első hóesést, mint gyerekek az ajándékosztást. 

Szeretem ezt az évszakot is, a maga rideg valóságával, és annak ellenére is, hogy eléggé meg tudja nehezíteni a dolgunkat, legfőképpen, ami a közlekedést illeti. De ez a hatalmas ováció nálam se mindig volt így. Emlékszem amikor kis iskolás voltam, esett maxiumum 20 centi hó, és napokig közlekedési káosz alakult ki, vele párhuzamosan az utak korcsolyapályává változtak (legalábbis mi vidéken így éltük meg). A lejtős udvarunkból ilyenkor szinte lehetetlen volt kijárni. Fűrészpor, hamu, kartonlap minden előkerült, amit a feljáróra rá lehetett szórni vagy tenni, és ami a kocsi dolgát megkönnyítette. Persze nem csak ilyen keserves emlékeim vannak a régi telekről: én is építettem hóembert, igaz néhol kilógott egy-egy fűszál belőle, hiszen elég kevés hóból tudtam építkezni, de volt hóemberem, csak ez számított és mi is szánkóztunk a nővéremmel sötétedésig. 

Igazán nagy hóval és a vele járó hideggel talán 2011-ben találkoztam először, amikor elkezdtünk Tirol-ban dolgozni, ahol nem volt ritka ha lehull 50-60-70 cm hó egy nap alatt, vagy hogy éjszaka -25 fokra hűl le a hőmérséklet. Igaz ez volt a leghidegebb amivel ott, akkor találkoztam, ami amúgy ott tök természetesnek számít. Nyilván időközben mi is felszerelkeztünk sínadrággal, síkabáttal, jó minőségű kesztyűvel, hogy ha csak a boltig is akarunk lemenni, se ázzon szét a ruhánk.

2011-2012

Nem tudom kinek mi jut eszébe a szánkózásról, de gyanítom nem egy kb. 30 perc!! hosszúságú kiépített szánkópályán csúszkálás. Mi kipróbáltuk, teszteltük, és túléltük.  De én a 2. kör után magam részéről megköszöntem a közelebbi ismertséget, miután leszánkáztam nem kis sebességgel egy domboldalba, és miután hátulról belém jöttek. Alapvetően hatalmas élmény, nagyjából valahol a második gyerekkor határait súrolja. Bár páromék tudnának még plusz kalandokról mesélni, akik a 3. kör közben megálltak egy hütte-ben melegedni. Időközben persze rájuk esteledett, így a pihenőjük közben bezárt a felvonó és a szánkó kölcsönző is, és már csak a pályaegyengető gép társaságát élvezhették lefele.

A tavasz kezdetére nagyjából volt hogy már csak a magasabb hegycsúcsokon maradt hó, ami viszont páratlan látvány volt, bármikor is pillantottunk rá.

Na de Tirolban is a csak egy bájosabb arcát fedte fel előttünk a tél. Az igazi fekete leves Obertauern személyében érkezett. Ide már novemberben ki kellett mennünk, ahol 2-3 napig élvezhettük, hogy milyen szuper egy közel 1800 méter magas, szinte tök üres hegyen fekvő faluban lebzselni. Aztán leesett a hó, majd még esett hozzá és még, és bár nem havazott minden nap, azért volt annyi hó, hogy áprilisig kitartson. A legklasszabb az volt, mikor már kora reggel a napsugarakat lehetett élvezni, amivel nagyon kellett vigyázni, mert elég hamar lepirultunk. Igaz márciusra már szinte a falat vakartam kínomba, hiszen már mindenhol tavasz volt, csak nálunk nem.

Szabadnapon szinte mindig lementünk a hegyről, ilyenkor kihasználtuk a hó mentes terepet, majd este vagy késő délután beletörődve de visszahúztuk a csíkot Obertauernbe.

Itt egyébként nem volt ritka a hóvihar sem, aminek következtében volt hogy a hó fogsága alól kellett a járgányunkat kiszabadítani. De annak is nagyon örültünk, amikor napközben csak -12 fokot mutatott a hőmérő. Elég sok mindent megtapasztal(hat)tunk.

2016

(A következő két kép nem homályos, hóvihar volt)

2017

2019 (Nem saját fotók, forrás: facebook)

Az ember gyereke- jelen esetben én- azt hinné, hogy látott már mindent, amit ez az időszak nyújtani tud. De  rá kellett jönnöm idén télen (már igaz csak külső szemlélőként, hál' istennek), pontosabban a hírekből és képekből tájékozódva, hogy azoknál amiket mi láttunk, sokkal apokaliptikusabb helyzet is kialakulhat. Gondolok itt arra, hogy lezárták az "Obertauern lábánál" a hegyre vezető utat lavinaveszély miatt, míg ez idő alatt fent a hegyen meg napokig hullott minden nap minimum egy méter friss hó . Bevallom őszintén meglestem volna ezt a katartikus állapotot, majd utána szépen békésen visszajöttem volna a hó nélküli kis városkámba, pont úgy mint egy csiga aki a veszély elől bebújik a házába. 

Bár nem próbáltam se síelni, se snowbordozni, mi a sífutással (langlauf) ismerkedtünk meg helyette, amit hasonló, csak vékonyabb léceken művelnek mint a sí, és ahogy a neve is jelzi futni kell, csak a havon és léccel a lábadon. Első hallásra kicsit viccesnek tűnhet, de elég sokan űzik ez a sportot is. Persze utólag belegondolva jó lett volna megtanulni síelni, csak akkor attól tartottam, hogy összetöröm magam, és vége arra a szezonra a munkának. Hát majd talán egyszer ennek a tanulásnak is eljön az ideje, egyébként csodálom azokat akik mindenféle előképzettséggél nélkül felcsatolják a deszkát vagy a lécet, és autodidakta módon megtanulnak csúszni. 

Összesítve az élményeket: a tél varázslatos, mesébe illő, és bámulatos, bár olykor ijesztő. Ennek tudatában is rajongok a télért és a havas tájért,  nem véletlen, hogy egyik szeptemberben már hóembert építettem a Sasfészeknél, Németországban vagy a jegyes fotózásunkon hirtelen ötlettől vezérelve belevetettem magam a hóba, és hóangyalkát készítettem. Pontosan tudom azt is, hogy teljesen más hónapokig úgy élni, hogy körbevesz téged a nagy mennyiségű hó, vagy csak eltöltesz pár napot olyan helyen, ahol hó van. Óriásiak a különbségek, sokszor hoz ki a komfortzónából, mégis ha lehetőséged van, próbáld ennek az időszaknak is kiélvezni minden pillanatát.